Birdland

Ruben Brandt démonai

Viccesen és velősen foglalta össze a vetítés után a film lényegét Milorad Krstic: azt elhatároztam, hogy életem folyamán készítek egy filmet a művészetről, de nem akartam, hogy unalmas legyen, ezért lett az alapja a krimimese és kellettek bele a pszichológiai problémák. És tényleg: a képrablások gyerekkori kvázi-abúzusokból nőnek ki, amikor a főhős apukája műalkotásokkal bombázta-buzerálta-manipulálta a kisgyereket, hogy majd nagy művész legyen belőle, de csak egy rémálmok gyötörte sizoid pszichiáter lett…   

A film fő ereje nem is a kacifántos storyban van, mely egy csavaros thriller, egy pszichoanalitikus terápia és egy, a művészettörténethez, mint a világ legjobb dolgához intézett szerelmi vallomás, melynek egy utalásokkal gazdagon átszőtt animációs film noir a megjelenési formája (melyet az allúziók sűrűsége miatt miatt érdemes többször végignézni), hanem a képek szépségében és a hanghatásokban, a berobbanó zenékben és az erős, minden részletében kigondolt és újragondolt képi világban, melynek minden eleme a Kristic-mitológia része. Ez a szépség teljesen tudatos törekvés eredménye, Kristic arra törekedett, hogy egyfajta vizuális kategorikus imperatívuszként a film bármely kivágott kockája teljes értékű képként működjön, és ez sikerült is, ami százfős csapatát is dicséri, mely irtóztató munkával színezett-tervezett-fúrt-faragott majd’ három éven át.

A Krstic-mitológia konzekvens és egyedi, évtizedek óta koherens, kialakult formavilága változatlan, az 1995-ben Arany Medvét nyert My baby left me már ezen a formanyelven beszélt, ahogy a 2008-ban megjelent Das Anatomische Theaterben is ugyanezek az ismerős démonok nyüzsögnek. Mert e képi mitológia alapvonása a démoniság: a főhősök, a nők, az állatok és a tárgyak karikaturisztikus, azonnal felismerhető és kicsit nyomasztó formákban, testekben és arcokban jelennek meg egy sötét hátterű világban, egy alapvetően rossz közérzet formálja őket, az az életérzés, melyet a szerző úgy foglalt össze egy Magyar Narancsos interjúban, hogy tkp. mindenhol egyformán rosszul érzem magam (Magyar Narancs 1999.51.). Kicsit picassós főhősei sem szeretik igazán a kaotikus világot, amiben nyüzsögnek, nem könnyen szerethetők maguk sem, ahogy Bosch figuráit sem azért szeretjük, mert szeretetreméltóak. Valahol zseniális ez a koherens mitológia, mert persze a nézőt is hasonló szorongások gyötrik, ha nem hülye, körülnéz és lát, látja az ismét egyre jobban elsötétülő háttér előtt zajló erőszakot és érzi a hideget, a világ hidegségét.

Talán egy dolog nem elég erős, a film vége, vhogy nem hozza a film dinamikáját, ha az a mozzanat lenne a végén mondjuk, hogy kiderül: az üldöző és az üldözött vhol egymás tükörképei, amennyiben tkp testvérek, az lehet, hogy dramaturgiailag erősebb lenne? Amúgy a Ruben Brandt, the Collector nagy dobás, Krstic eddigi életművének méltó foglalata.

https://www.youtube.com/watch?v=OWI9KvPaOEE