Ezentúl mit fogunk csinálni, kérdezte Major Tamás, amikor véget ért a Ki Mit Tud? Ezentúl mit fogok csinálni, kérdeztem, amikor véget ért a Magyar Copperfield. Pedig először nem tetszett a cím: túl konkrét és behatárolja a mű világát, gondoltam, rosszul.

Mert a story tényleg kicsit ilyen fejlődésregény-szerű és a gyűlölt mostohaapától való megszabadulás története, mint az eredeti Copperfield, és olyan jó, mintha fikció lenne… Az emelkedő ív, ami a mostohaapa fejbekólintásáig vezet, lélektanilag szépen elő van készítve (a súlyemelés biztosítja hozzá a fizikai erőt), és a felszabadulás olyan, mint Bromden főnöké a Száll a kakukk-ban, vagy az Iskola a határon-ban a Merényiéktől való megszabadulás: hiteles és katartikus. És utána sem esik a szöveg: a balatoni kaland (ó a Balaton, régi nyarakon) a legrettenetesebb látlelet, amit a kádárizmusról mostanában olvastam, a részletekben rossz szagú aljasságok sűrűsödnek és szorongatják az olvasót.

Vajon miért van, hogy a hétköznapi , kicsit proli élet és enteriőr részletezése fogva tartja az embert (nem úgy, mint a Krusovszky-könyvben (https://birdland.blog.hu/2020/10/26/egy_konyv_291), aminek egy része remekmű, egy része meg ilyen ki a faszt érdekel-típusú partikularizmus, amikor nem érti az ember, hogy a lírai én miért részletezi itten az élete érdektelen eseményeit és úgy tűnik, hogy nem minden életanyag alkalmas a megzenésítésre. Itt otthonossá válik a közeg, ismerőssé a szereplők, és alig várod, hogy tovább olvashasd, ritkán adatik meg, hogy az ember alig várja, hogy hazaérjen, és elmerüljön a könyvben, a Karnevállal és a Moszkvai történettel voltam így, melyeket azonnal újra elolvastam, amint befejeztem őket, kezdtem elölről az egészet. Alighanem a megírás módjában kell keresni a varázslat kulcsát, a szöveg végig tónusban van tartva, nem játssza meg magát a lírai én, egyenletes és póztalan stílusban visznek a hátukon mondatok. Felbuzdulva belenéztem Keresztury Dezső önéletrajzába, vallatni lehetne vele, egy ilyen kitűnő bácsi, és a könyve olyan uncsi, totál érdektelen és irreleváns potomságok sora, mint az Egy sofőr sose legyen szerelmes című regény valamelyik Rejtő-könyvben (a regényt a regényben író sofőr izgatottan lesben áll és végre megkérdezi a főhőst, hogy na, olvasta? És milyen? Mire a főhős kínban azt válaszolja, hogy ja, remek, izgalmas, különösen az a rész, amikor a sofőrt felírják, mert szabálytalanul előzött).  

Várom a folytatást, addig elleszek valahogy, van új Krasznahorkai, akihez szintén addiktív viszony fűz.

Nagyanyja Plaussansból jött, a második császárság idején, és visszament oda, ahonnan jött.

Egyrészt néha csettintettem: íme a próza. A Dzsinn (KRUSOVSZKY DÉNES: akik már nem leszünk sosem, Magvető 2019) csúcspróza, tökéletes húzású szöveg, végig tónusban tartva, és az igazi, nagy próza hibátlan részletezettségével, a szakmai részletek könnyed kezelésével, ami olyan hitelessé teszi, hogy az ember azt gondolja, a lírai én, a beszélő maga végezte annó a vastüdő-intézeti munkát, profi szövegszövet, letehetetlen. És, mint minden igazi szövegnek az iránypontja a halál, a story konzekvensen tart e tetőpont felé, miközben a szöveg a vastüdőélet mellett nem mellesleg emléket állít az eléggé alultárgyalt ötvenhatos antiszemitizmusnak is, ami nem dolga egy szépprózának, mármint a konkrét történeti-szociográfiai konzerválás-tudományos ismeretterjesztés (az üzenet, az a posta, mondta Fellini), de jó, hogy megírta a szerző. Sztem jobb lett volna, ha kisregényként, egymagában adja ki a Dzsinn-t, mert remekmű, az Iván Gyenyiszovics is kisméretű könyv, vagy Az öreg halász is. De sztem sajnos elég lazán összekapcsolva az események logikáját nagyregény-félévé illesztette össze a kisregényeket, és itt akadnak a gondok. És nem csak azért, mert mondjuk nekem személy szerint az a fajta elvontság tetszik a prózában, mint az általa érintőlegesen kicsit kigúnyolt Krasznahorkai-szövegeké, mert nem lehet úgy prózát írni, mintha mi sem történt volna, nem lett volna Kafka vagy Krasznahorkai vagy Bodor Ádám.

A keretjáték-félében, amiben a mindentudó elbeszélő hétköznapi hajdúvágási kalandjait, majd a papa történetét meséli el, az istennek sem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy ki az apám faszát érdekel ez story? Hogy nem minden életanyag alkalmas arra, hogy abból regényt faragjunk. Azonkívül néha olyan érzése is van az embernek, hogy a jól író pali néha úgy löködi magát előre, Márainál vagy például Fontanénál rémlik ilyesmi, hogy író vagyok, ergó na, most reggel nyolctól kettőig korrektül, pedánsan írok, teljesítek, ha ma reggel döcög is, lökjük magunkat előre, igaz, totál partikuláris életanyagot zenésítünk meg, de írók vagyunk és így korrekt, hogy hát reggel nyolctól kettőig írjunk. …és senki nem fogja tudni, hová lett a sok kis bigyó, meg a rafiakötő-állvány, amihez hozzá voltak erősítve, és akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak, már azok a dolgok, melyeket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül. (Brian élete). Sztem nincs elég kvalitásérzékem ahhoz, hogy jó kritikus legyek, de valamiért ingerenciám támadt, hogy ezt szóvá tegyem, amúgy Krasznahorkai-függő vagyok és a klasszikus múltban úszkálok inkább, szerintem is „a haza legjobb meghatározása: a könyvtár."

na ácsi.

mert mind rá is vetettük magunkat, mint gyöngytyúk a

pedig ez direkte és nem véletlenül lett bedobva, az, hogy egy időben és széles fronton támadják a mesekönyveket (ami agyrém, legközelebb a plüssállatokat fogják, pl a plüss elefántokat, mert nagy az orruk és kajla a fülük), tudván, hogy a libernyák közvélemény berág,

a csüngőhasú most elégedetten hátradől ám, kiköpi a szotyit, lehajít egy kupica kerítésszaggatót, krákog, a markába somolyog, és aszongya asszonykájának, ennek a kisvárosi lédi macbethnek (leánykori nevén kay corleone), hogy anyukám, instállom, úgyse, butykos, lelköm, vágjá má abból a kolbászbul, amibül a kerítés van, oszt’ aggyál üstöllést még egy stampóval, vagy rádvágok,

szal csak félig van igaza garázda borókának, hogy a butuska arcú faszista képviselőnő önmarketing-fogásáról van szó, az is benne van persze, de ez akkora, tudatosan közénk vetett gumicsont, mint a sánta kutyát, és szal rá is vetettük magunkat, és addig se arról megy a közbeszéd, hogy a kúria elnökét csak azért nevezi ki a csüngőhasú, hogy a bírói függetlenséget végleg elkúrja, és főleg, hogy baj van, sokkal nagyobb, mint amiről a kormánypárti sajtó médiakutyái csaholnak, hogy nő a munkanélküliek, a fertőzöttek és a halottak száma, hogy nálunk nő leginkább az infláció, a hiány és az államadósság, kezd irányíthatatlanná válni a folyamat, rá is faraghatunk. és akkor végem, zajt kell csinálni, foglalkozzon a sok hülye a mesevilággal,

a buzik ellen istenien fel lehet korbácsolni a táborunkat, két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt kellő hőfokon, narancsvörös izzásban tartjuk a borzalmas tagságot, akik könnyen ugranak egy kis buzizásra, migránsozásra és cigányozásra vagy a fogvatartottak ellen, hisz azok is jórészt cigányok, ,

hisz hatalmunk fundamentuma a megosztás, az árkok mélyítése, amibe aztán szükség esetén bele lehet lőni, akit kell, és én pontosan látom, mekkora balhé cunamija közeleg, és egy ponton túl a szökőárat nem tudja elkamuzni még a habonyárpy se,  bár egyelőre el van a sok hülye a mesekönyvezéssel, és a hajléktalanok, a migránsok, a zsidrákok, Iványi Gábor, a buzik és a romák is mesésen működnek, de

kéne jövőre is valami jó kis téma, hogy ki legyen az új ellenség és bűnbak, ki a soros, muhaha, mert már nemigen maradt olyan védekezni képtelen és csóró csürhe, akit ne basztattunk volna, tényleg, lehet, hogy erről kéne egy nemzeti konzultációt kiírni, hogy jövőre, amikor a nemzetközi helyzet fokozódik és a kampány felpörög, ki legyen a hunyó, hogy jöhet-e az aduász, az örök zsidó, amit finoman megelőlegeztünk már a sorosozással, libsizéssel és a libernyákozással, meg kéne egy kis provokáció, esetleg megint egy-két váratlan baleset és öngyilkosság, oszt jónapot.

: The Economist

Azért az megér egy misét, hogy Orbán Viktor 1985-ben megnyerte az Ifjúkommunista című újság rejtvénypályázatát, a megfejtés: Angela Davis, FDJ, Berlin. (Veress Jenő, Népszava volt fotográfusa vadászta mézkutató légi útjai során). Ez ugyanis nem egyszerűen egy apró talált tárgy, egy vörösen csillogó üveggyöngy a múlt hordalékában, amire rálegyinthetünk, hogy ugyan, kit érdekel, nem is igaz, stb.

Ifjúkommunistát ugyanis nem olvasunk, nem olvastunk, ahogy az Ifjú Gárdába se lépett be az ember, ahogy nem bocsánatos bűn a nyilas párti tagság sem. Az Ifjúkommunista ugyanis nem olyan ártatlan dolog, mint egy úttörőtábor, vagy akár a KISZ-tagság, amelyek nemcsak opció nélküli szervezetek voltak, de sokszor gyakorlatilag apolitikusak is, főleg az úttörősdi, a gyerekeket nem érdekelte, meg se hallották, ha politikai dumák mentek, minden osztályban volt egy komcsi szülők gyermeke, de a túlnyomó többség „ellenzéki” volt, a KISZ-ben több hülyeséget lehetett hallani, de itt is inkább a közösség és a buli volt az első, nem a politika. És a seregben is minden körletben volt egy hülye, aki 18 évesen belépett a pártba, illetve akiről azt suttogták, hogy vamzer, de a közösség ki is rekesztette magából, mert mindenki hülyének nézte őket.

Na de az Ifjúkommunista!... Ifjúkommunistát épeszű ember tehát nem olvasott, hacsak nem volt teljesen félrevezetve, vagy nem volt disznó karrierista már kamaszkorában, persze nyilván az otthonról is hozott értékeket is képviselve, a minden áron való győzni akarást, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, kalapáccsal, tollal, ki MSZMP-tagsággal, persze közben azért hittanra is járattuk a gyereket a mama kedvéért, jó lehet az még, ha fordulnak a szelek, olyan ez, mint Moldova Zölderdő bácsijának Pepita tagkönyve, amiben az első pont: Nem, nem, soha! A második: Igen, igen, mindig! (Más kérdés, hogy nem járt rendesen a büdös kölök hittanra, lásd Népszava online február 23. https://nepszava.hu/3067977_tompa-imre-wasp ).

Azért ez a nyertes, ez a győző azt jól megtanulta, hogy mi is az a hatalom akarása, hogy mindegy, milyen ideológiai fügefalevelekkel takarja el fickós, macsós férfiasságát irtóztató csüngő hasa alatt: vörös csillaggal, liberóval, kettős kereszttel vagy nyilaskereszttel: azt vesszük fel, ami sokaknak tetszik, most vörös nyakkendőt, most meg barna inget, azt hazudjuk, ami épp’ jól eladható, annyi megvezetett egyszerű embernek, amennyi a mi választási törvényünkkel felstenkerölt kétharmadhoz elég. Ha minden maradt volna a régiben, ma az MSZMP első titkára lenne, btw Gorbacsov egyszer szűk körben elkotyogta: ha nem lett volna az olajárral probléma, a büdös életben nem lett volna rendszerváltás…

1. Azt tudjátok-e, hogy a kurdok zászlója ugyanolyan színű, mint a miénk: piros-fehér zöld?
2. És azt, hogy Észak-Szíriában olyan társadalmi-politikai modellt hoztak létre a hírek szerint, ami (talán az egyetlen) kiutat jelentheti, jelenthette volna a jelen polarizált kapitalizmusának igazságtalanságaiból (szövetkezeti alapú gazdálkodás, közvetlen demokratikus kontroll és nők dominálta politika). Jászberényi szövegéből idézek: a védelmi erők célja „demokratikus, környezettudatos erők létrehozása, nemek közötti egyenlőséggel… megvédeni és támogatni az erkölcsi és politikai civilizációt vallási, nyelvi, etnikai, nemi politikai megkülönbözetés nélkül.”
3. És, hogy ők ontották vérüket az ISIS elleni harcban és sikeresen verték szét őket, élükön a női milíciákkal.
4. Na, ezt dobtuk oda azért, hogy a szent család és egy csomó fehérmájú hasonszőrű tovább seftelhessen mindenféle török
5. Hogy amikor ugyanígy hátba szúrtuk és elárultuk a jugókat ’41 tavaszán, akkor Teleki Pál miniszterelnök azt írta búcsúlevelében, hogy „Szószegők lettünk… a nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk… Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet…” – majd főbe lőtte magát.
6. Hogy mit kéne tennie most a miniszterelnök úrnak, ha ahelyett, hogy eljátszaná a keresztény szabadság lelkes zászlóvivőjének hazug szerepét, tisztára akarná mosni a nevét. mint Teleki?

De sőt.

Aszongya a protkórádió, hogy Tibi bácsi ikon!

Már az előző pártállamban is ilyen tipikus zsíros kiszes kreatúrának rémlett tibibácsi a kis műsorával, a Három kívánsággal, és most visszatért, bammeg!!! És ekkor szatorim (megvilágosodásom) volt, hogy mi az istenért is dől a protkórádióból tibibácsi, meg a neoton, meg a skorpió visszafogottan filozofikus szövegei, meg hogy holjárazeszem, meg hogy ajjaj, feketevonat.

Hát ugyanazért, amiért 1966-ban, az ötvenhatos forradalom tizedik évfordulóján rendezték meg először a Táncdalfesztivált. Hogy arról beszéljen a nép, ne ötvenhatról, és bejött, egy ország lázban égett, még oan kis fatojás voltam, hogy Bánhegyesen az ágyban térdeltem és dermedten néztem Kovács Katit, mert olyat még nem basztam addig, ahogy ő előadta a Nem leszek játékszeredet (tök jól egyébként, mert szédületes adottságai voltak, csak ízlése nem nagyon volt neki). Az akkori habonyárpyk találták ki eztet tehát, hogy elvonják a nép figyelmét a tényről, hogy tíz éves '56.

Na, kapisgálod már, hogy miért jött vissza tibibácsi? 

Mert meg kell támogatni ezt a fílinget, ami annó a kádárizmus konszolidációjában belengte ezt a szegényes országot, fel kell erősíteni azt a szánalmas elégedettséget és biztonságérzetet, ami a konszolidált kádárista hétköznapokat jellemezte, tápot kell adni a fékezett habzású agyaknak, mert ez a közös nevező, ami démonian megmutatja a két korszak közötti folytonosságot, a stílus és a mentalitás folytonosságát, avval, hogy megadja a Nagy Generációnak (...), Kádár népének az érzést, hogy most ugyanolyan jó, dagonyázz és edd csámcsogva ugyanazt a moslékot, látod, tibibácsi is visszajött...

A gengszterváltásnak tehát több szomorú fejleménye is van, az egyik a Fidesz, a másik a Neoton família reneszánsza, a harmadik, hogy tibibácsi visszajött. Valamint, hogy a nép (…) túlnyomólag Boney M.-et és ABBÁ-t kér a kívánságműsorban (sőt, Első Emeletet, vagy mit, Exoticot és Modern Lófingot, mi több, sajtbólvanaholdat!), a hetvenes-nyolcvanas évek minden iszonyatának és az ész trónfosztásának lényeges tartalmát esszenciálisan tartalmazó popózenét, ami mindent, mindent megmagyaráz, és világossá teszi, hogy okoskodhatunk, de nincsen remény. Ez maga a vegytiszta, par excellence kádárizmusnak, a kissé átizzadt nejlon otthonkának és a kisflexnek kevéssel is beérő népe, a magyarok kritikátlan tömege, nem az összes, de elég a hatalomnak a többi magyarra erőltetéséhez. Unatkozópestiektüntetnekbazmegahejetthogy építenák a mi szebb jövőnket, sorosista migránsok, kiabálják ezek a buheráló, kicsit lopós, kicsit iszós és mindig párttag, részben megvezetett butika, részben habzóprotkójú vérnyugger, részben kirekesztő, különítményes, a csendőr nagypapára büszke kakastollas posztdzsentri, részben cinikus újgeci, ezekből rétegződik a gusztusos NER-szendvics, egyétek és vegyétek. 

Na szal most most mindehhez feltámadt a magyar popózene, mer’ ugyanúgy be kell tömni az agyak helyére tömött lábtörlőt, és működik a dolog! A cselédfalu (Magyarország) jelentős része (ismétlem: azért qrwára nem az egésze) boldogan dörgöli viszkető hátát a falvédőhöz, és szipogva éli újra kádárista ifjúságát, amikor a művház sötét parkettjén tapenolta anyut iksz éve, akinek most küldi a wördzdontkamízit...

Ha netán tényleg kivezeti az únióból az országot CSV (Csüngőhasú Viktor), akkor készítheti valamelyik honvédségi repülőt, mert na, akkor jön el az a pillanat, hogy felrobban a paprikás csirke, elkapják egy szívlapáttal bayerzsótit meg rogán antilopot, akkor alakul ki az a forradalmi helyzet, ami ’56 előtt.

Mert, barátaim az úrban, ’56 nem akkor tört ki, amikor a legszarabb volt. Emlékezzünk csak. Sztálin halála után rapporta hívták a bőrfejűt, és kiszabták a trónszékből, mint a macskát szarni, és jött Nagy Imre, aki lazított a présen. Az Új Szakaszban amnesztiát hirdetett, becsukatta az internáló lágereket, megszüntette a kitelepítést, kicsit normalizálódni látszott a helyzet, emelkedni kezdett az életszínvonal, a mélykomcsik (vö. mélymagyarok) sértődötten nyafogtak és hisztiztek, hogy mi van, eztán üldözni fogják őket? (Olvasd el Gábor Miklós Egy csinos zsenijét, ahol megörökíti ezt a sértődöttséget, persze ő is üldözöttnek érezte magát). És akkor egyszer csak (’55 második felében) felerősödik a resztalinizáció, az eretnek Nagy Imrét leváltják minden tisztségéből, majd még a pártból is kizárják, szigorítják a beszolgáltatást, szaporodnak a retorziók, azaz megint felmerült, hogy romlani fog a helyzet, hogy visszajön a kis kopasz, R1G, hogy ismét beindul a prés, a padláslesöpréstől a testi kínzásig és a terrorig, jön Gerő Ernő, a barcelonai mészáros. És akkor egy nemzet úgy érezte, hogy akkor inkább a halál, és örvényszerűen belecsavarodtunk ’56 szent csodájába. A reflektív magyar kultúra és történelem rendszerint követi az eseményeket, ritkán vezeti, de van, amikor felcsillan és berág, és odabasz, lásd pl a reformkort megkoronázó ’1848-at és ’56-ot.

Ha tehát ismét az a helyzet jön létre, hogy az úniós csatlakozás után ismét kipottyanunk Európából, beáll az ’56-tal analóg helyzet, és akkor újra piros lesz a vér a pesti utcán, ez tutifix, mert csúnya polgárháborús  jelenetek következnek. Itt most nem külső hatalom erőszakos fellépésére lehet számítani, hanem a belső kistafírozott és lebutított egyharmad és az O1G államát már most elképesztően gyűlölő másik harmad csúnya összecsapására, ha tényleg kivezeti az únióból az országot CSV, az O1G. Én szóltam.

Cselleng az ember, mielőtt a lepukkant Fészekbe bemegy a pintérbélára, ismerem a várost, klasszik urbánus pesti kiskrapek voltam, Jutocsa szerint igazi pesti csibész, és idilli volt gyereknek lenni a Váci utca déli részén, a biztonságos és otthonos városban, és most megállapítom, hogy immár nem lehet, NEM LEHET tengeni-lengeni, mint régen az utcákon, olyan MOCSKOS minden, húgy és hányásfoltok, Sin-city-szerű pofák röfögnek, pedig a város adottságaihoz képest London vagy Párizs túró, az occidentális síksági fővárosokban a monumentális épületek válnak tájjá, megtelítődnek történelemmel és a világon mindenki ismeri őket, de ilyen táji adottságokkal, mint Budapest, Párizs nem rendelkezik, de vége, nincs gazdája, mint az erdőknek, ahová a jó magyarok kiviszik a szemetüket, szemét ország…

Íme, a színház, első pillanattól kezdve, először irónia lengi be a színpadot, aztán a játék átcsap egy őrületes bacchanáliába, a hálás publikum sír a röhögéstől, és azt érzi, hogy igen, jobban értem, amiben élek, jobban értem Magyarországot, miközben nem direkt, tombolóan groteszk és jól dilinyós kavargás őrjöng a színpadon, ez az. Krétakör-fan voltam, láttam vagy féltucat előadást, ez még olyanabb, ilyenkor érzem azt, hogy RÓLAM SZÓL A MESE, ami minden esztétika és színház alapja, ha nem rólad szól a mese, ki a fenét érdekel? Időpazarlás elvont és engem nem érintő intellektuális szenvelgéseket nézni a színpadon, kiváló és jól elemző színészeket látni, amint téves rendezői koncepciókat játszanak végig baromi tehetségesen, pincevakságnak hívják a borászatban azt, amikor a borász nem veszi észre, amit a borfogyasztó igen, hogy hibás a bor, bentről nézve ez nem látszik, ahogy nem látszik például, hogy a tényleg kiváló díva fölöslegesen fárad a távoli és túlhaladott Ibsen-darabbal (Kísértetek).

A disznóvágás, mint metafora először tán Lovasi András Nem érdekel című balladájában tűnik fel (nekem), Turisták bárhol 2003., itt is disznóvágás zajlik a színpadon, folyik a vér, villog a stroboszkóp, szól a mulatós zene, a lakodalmas rock, bazmeg, az előadás megerősít abban, hogy jól látom a dolgot, és hogy ez Magyarország. A disznóvágás, mint metafora, brutális, tényleg hungarikum, melynek fő ereje a mucsai reménytelenség felmutatásában rejlik, és nincs jobb, mint erről egy tomboló bacchanálián keresztül megbizonyosodni. Még húsz évet, ezen túl Pintér Béla-fan vagyok.

Vannak filmek, melyeknél jobb lenne beérni az előzetessel.

Mert az ötlet hatalmas: megmozdítani, animálni a van gogh-i világot, és az előzetesek megrendítően szépek voltak: az életre keltet provence-i tájak, a gabonaföld, az éjjeli kávézó, a jól ismert arles-i enteriőrök és arcok, önarcképek, Tanguy, Gachet, satöbbi, az előzetesben hátborzongatóan szépek.  Vincent-t az is ismeri, aki nem ismeri, csaknem olyan, mint a Mona Lisa, vagy Pablo, és a képi világa a hülye számára is érthető és szépséges, sorsa pedig a hülye számára is a romantikus művészsors- és művészfigura és a zseni sorsának sztereotip, a sztereotípiáknak megfelelő sorsa. És a képek és a story szerethető, Vincent-t mindenki szereti valahogy, szimpatikus, magányos és szenvedő figuraként él a hétköznapi tudat közhelyei által bebútorozott világban. Sztár tehát, mint Picasso, akit mosolygós, rémes, kicsit rémeseket festő, szörnyű, de szimpi energiabombaként él a köztudatban, mely mindig beéri a dolgok felszínével, Vincent a szeretnivaló, magányos, szenvedő őrült, mindenki Vincent-ja.  

Ám a film egésze csalódást kelt: nincs kihasználva és kiaknázva a nagy ötlet, az animálásra különösen alkalmas van gogh-i piktúra nincs továbbálmodva, hanem egy feltárás-krimi van megfilmesítve, majd kvázi átfestve, animálva. Érthető story, mely azt vizsgálgatja, hogy öngyilkos vagy gyilkosság áldozata lett-e Vincent, sok a szöveg, az animáción is áttűnik a színészi játék hitelessége (nem igaz, hogy nem látszik a vastag festéktől: látszik, legfeljebb az index kritikusa csak néz, de nem lát). De kicsit hosszas, néha már szinte kicsit uncsi, ahogy bonyolódik a story, miközben a nagy lehetőség, a van gogh-i képi világ költői életre keltése tehát kihasználatlanul marad, pedig a portrék, belsők és tájak animálásának sokkal nagyobb arányt kéne képviselnie a filmben, mint a fiktív nyomozás részleteinek, ki a francot érdekel egy fiktív nyomozás, mi több, végső fokon ki a fenét érdekel egy festő élete? Érdekel persze, ha érdekes, de azért a festőből a kép érdekes igazából, nem a festő…

A film fő ereje így is, hogy a story fontosabb, mint a képek szépsége, nagyon izgalmas, ahogy megmozdulnak, de szal szerintem el lett cseszve a dolog, kár, mert irdatlan meló volt, 125 kolléga avagy 65 ezer képet festett hat éven át, hogy megvalósítson egy filmet, ami tehát alatta marad a lehetőségeinek és nem jön létre a csoda.