Birdland

Nagyanyja Plaussansból jött, a második császárság idején, és visszament oda, ahonnan jött.

Egyrészt néha csettintettem: íme a próza. A Dzsinn (KRUSOVSZKY DÉNES: akik már nem leszünk sosem, Magvető 2019) csúcspróza, tökéletes húzású szöveg, végig tónusban tartva, és az igazi, nagy próza hibátlan részletezettségével, a szakmai részletek könnyed kezelésével, ami olyan hitelessé teszi, hogy az ember azt gondolja, a lírai én, a beszélő maga végezte annó a vastüdő-intézeti munkát, profi szövegszövet, letehetetlen. És, mint minden igazi szövegnek az iránypontja a halál, a story konzekvensen tart e tetőpont felé, miközben a szöveg a vastüdőélet mellett nem mellesleg emléket állít az eléggé alultárgyalt ötvenhatos antiszemitizmusnak is, ami nem dolga egy szépprózának, mármint a konkrét történeti-szociográfiai konzerválás-tudományos ismeretterjesztés (az üzenet, az a posta, mondta Fellini), de jó, hogy megírta a szerző. Sztem jobb lett volna, ha kisregényként, egymagában adja ki a Dzsinn-t, mert remekmű, az Iván Gyenyiszovics is kisméretű könyv, vagy Az öreg halász is. De sztem sajnos elég lazán összekapcsolva az események logikáját nagyregény-félévé illesztette össze a kisregényeket, és itt akadnak a gondok. És nem csak azért, mert mondjuk nekem személy szerint az a fajta elvontság tetszik a prózában, mint az általa érintőlegesen kicsit kigúnyolt Krasznahorkai-szövegeké, mert nem lehet úgy prózát írni, mintha mi sem történt volna, nem lett volna Kafka vagy Krasznahorkai vagy Bodor Ádám.

A keretjáték-félében, amiben a mindentudó elbeszélő hétköznapi hajdúvágási kalandjait, majd a papa történetét meséli el, az istennek sem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy ki az apám faszát érdekel ez story? Hogy nem minden életanyag alkalmas arra, hogy abból regényt faragjunk. Azonkívül néha olyan érzése is van az embernek, hogy a jól író pali néha úgy löködi magát előre, Márainál vagy például Fontanénál rémlik ilyesmi, hogy író vagyok, ergó na, most reggel nyolctól kettőig korrektül, pedánsan írok, teljesítek, ha ma reggel döcög is, lökjük magunkat előre, igaz, totál partikuláris életanyagot zenésítünk meg, de írók vagyunk és így korrekt, hogy hát reggel nyolctól kettőig írjunk. …és senki nem fogja tudni, hová lett a sok kis bigyó, meg a rafiakötő-állvány, amihez hozzá voltak erősítve, és akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak, már azok a dolgok, melyeket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül. (Brian élete). Sztem nincs elég kvalitásérzékem ahhoz, hogy jó kritikus legyek, de valamiért ingerenciám támadt, hogy ezt szóvá tegyem, amúgy Krasznahorkai-függő vagyok és a klasszikus múltban úszkálok inkább, szerintem is „a haza legjobb meghatározása: a könyvtár."