Birdland

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház stúdió-előadása

Jobb sorsra érdemes színészek tették bele a szívüket-lelküket Sediánszky Nóra Carmen-verziójának nyíregyházi előadásába, tipikusan az az eset, amikor a rendezői-írói önkényt (mindkét funkciót Sediánszky jegyzi) korrektül megvalósító színészi munka felülmúlja a szüzsét és a látásmódot.

Kosik Anita szédületes jelenség, bár a züllött, titokzatos vonzóerőt, ami magyarázná Don José vonzalmát, mintha nem érezné az ember, színes Szegezdi Róbert szikár Carlosa (Garciája), a három grácia vagy vészbanya (Széles Zita, Horváth Réka és Munkácsi Anita) is jobb sorsra érdemes tehetséggel hozza a figurát, ami nem egyszerű, mert nincs figurájuk, nem élő emberi lényeket kell megjeleníteniük, hanem papírmasé díszletfigurákat, személyiség nélküli narrátorokat, sokszor érthetetlen pantomim kíséretében.

Rendre ugyanis stilizált balettszerűséggel él a rendező, ami elidegenítő és valahogy alapvetően és intenzíven és borzalmasan amatőr. Olyan kezdős stúdiósok szintjén mozgó narrációs és mozgásos megoldásokkal támogatja meg a cselekményt, amilyet ritkán látni manapság, szabályos lila, amatőr művészkedésnek látszik az előadás, amit súlyosbítanak a songok. Ugyanis rendre meglehetősen hosszú dalok tagolják az előadást, sajnos spanyolul. Mármost a magyar nézőtéren aligha vannak túlreprezentálva a spanyolosok, így eleve per definitionem elidegenítőek a spanyol szövegű dalok, melyek, ismétlem, néha álomba ringatóan hosszasan és öncélúan szólnak. Néha, a színészek személyiségének köszönhetően ütnek, a második rész entrée-jában Kosik úgy néz ki, mint egy istennő, az ember megáll a növésben, olyan erős hatást kelt, de hát ez nem segít a dolgon, többet érdemelne, minthogy egy bölcsész kedvére kísérletezgessen a tehetségével egy állami színpadon.

És kínosan töri a fejét a néző, hogy mindez mire jó? Mennyiben szól rólam a mese? Mennyire tudom magamra vonatkoztatni, mi értelme a merimée-i szöveg újraértelmezésének, a szerelemről meg tudok-e valami újat, megráz-e az előadás, sírok-e-nevetek-e, megérint-e a dolog modernsége, mindez mire jó? Lehet kimetszeni egy múltbéli műalkotás szeletét és csinálni belőle valami érvényeset, kapásból Stoppard Rosencrantz és Guildenstern-je jut eszünkbe, de hát ez itt nem sikerült. Vagy a mi készülékünkben van a hiba, amikor valami frisset és bensőnket fölforgatót várunk, és úgy érezzük tehát: amatőr és távoli és lilás, és művészkedős és nem hiteles szitukból és élő karakterekből álló előadást kapunk.