Birdland

Uszkve ezer éve nem voltunk tüntin.

És most megint azt érezte az ember, amit az unokatestvér-találkozókon: hogy rokonok, a véreim között vagyok, biztonságban érzem magam és lelkesedem. Ez a rokonságom most a bús pesti nép, mely btw eredendően nem bús, sőt, vicces, okos és nagyon konkrétan, jól meghatározhatóan szabadelvű, azaz liberális, legalábbis elfogadja a liberális minimumot, ami az egyén tiszteletét, a szabad piacot, az állam háttérbe szorítását, az állam és egyház szétválasztását, a hatalmak megosztását és a sokszínűséget jelenti, márpedig a szín a szabadság szinonímája, a liberalizmus lényege, mely a pluralizmuson nyugszik, „a liberalizmus logikája a demokráciához vezet a törvény előtti egyenlőség princípiumán keresztül. De ahhoz, hogy a demokrácia tényleges legyen, szükségesek az egyéni és kollektív szabadságjogok.” (Raymond Aron). És egy nem-antiszemita, nem kirekesztő, toleráns és morális mentalitást, ami rühelli az autoriter nézőpontot, mint a kukorica-gölődint.

Már tajtékzottam egyet pár éve, a pusztába kiáltva a szót, egy Illyés-idézeten, mely jól kifejezi a népiek és a magukat annak füllentők Budapest-képét. A hatvanas évekbeli naplójában olvasható, hogy Budapest olyan, mint egy színes léggömb, lazán oda van kötözve az ország kosarához, nem e kéne e levágni róla? Anyádat, gondolom most is. A rurális és a posztdzsentri vidék mindig is idegenkedett a főváros kozmopolitizmusától, és ma is Budapestnek van a legnagyobb Európa-közelsége. Ezt lehetett kortyolni a március idusán rendezett ironikus tüntetésen, ahol minden az ellenkezőjét jelentette annak, amit mondtak: éltették a cenzúrát meg putyint, kiálltak a nők politizálása ellen, olyan feliratok voltak, hogy je suis rénszarvas és királlyá kiáltották ki a miniszterelnököt. És meghökkentően sokan voltak, voltunk, meccsjáró koromból szektornyira becsültem a tömeget, és olyasmit éreztem tehát, mint a rendszerváltás körül, a négyigenes népszavazáson vagy az első szabad választáson kampányolva: reményt, vidámságot és tavaszt, hogy ez az én közegem, ez az én Budapestem. Ez volt a levegőben, és érezni lehetett, hogy az erő velünk van (ami erőt és vidámságot nem lehetett érezni a Fővám réti balos tüntin.) És színek lobogtak, elöl egy gondosan buherált, láthatóan low budget-ből készült hatalmas zöld békát vittek röhejes jelmezekbe öltözött fiatalok. Megrázó volt hallgatni a Roxette Listen to your heart-ját, amivel az akkor még friss Fidesz kampányolt majd’ három évtizede, és ugyanazt a humort lehetett tapasztalni, mint ami akkor egyedüliként a Fideszt jellemezte a pártok közül a markáns liberalizmusa mellett. Amiről aztán hamar kiderült, hogy csak jelmez volt, mert akkor az volt kapós a politikai piacon, mint ma a populista nacionalizmus, legalábbis ezen a tájon, itt, Európa félperifériáján. És színes zászlók lengtek, színek lobogtak a szürke, hűs esőben, egy szivárványszínű zászló is, színek, amiket az első miniszter úr úgy utál.

Ritkán hallani ilyen brutális nyíltsággal megnyilatkozni politikust, mint a miniszterelnök urat, amikor fenyegetőzik, vagy amikor azt tartotta fontosnak mondani, hogy a sokszínűség nem érték, ki kell mondani: nem akarunk sokszínűek lenni. Ritka, hogy valaki ilyen merészen ekkora hülyeséget mondjon. Hitet tenni a színek ellenében annyit tesz, mint hitet tenni a szolgaság és az erőszak mellett, és egyenes az íve azoknak a dumáknak, amelyek a centrális erőteret, az illiberális államot és színellenes, színtelen üzeneteket tartalmazták. Ezek a mondatok, melyekben a miniszterelnök deklarálja, hogy igenis, ő a szürkék hegedőse szeretne lenni, a demokrácia tagadását jelentik és olyanok, mintha valaki mondjuk a pedofíliát magasztalná.

https://444.hu/2018/03/16/sokan-voltak-jot-kacagtak-de-nem-nagyon-hisznek-a-kormanyvaltasban