Ezentúl mit fogunk csinálni, kérdezte Major Tamás, amikor véget ért a Ki Mit Tud? Ezentúl mit fogok csinálni, kérdeztem, amikor véget ért a Magyar Copperfield. Pedig először nem tetszett a cím: túl konkrét és behatárolja a mű világát, gondoltam, rosszul.
Mert a story tényleg kicsit ilyen fejlődésregény-szerű és a gyűlölt mostohaapától való megszabadulás története, mint az eredeti Copperfield, és olyan jó, mintha fikció lenne… Az emelkedő ív, ami a mostohaapa fejbekólintásáig vezet, lélektanilag szépen elő van készítve (a súlyemelés biztosítja hozzá a fizikai erőt), és a felszabadulás olyan, mint Bromden főnöké a Száll a kakukk-ban, vagy az Iskola a határon-ban a Merényiéktől való megszabadulás: hiteles és katartikus. És utána sem esik a szöveg: a balatoni kaland (ó a Balaton, régi nyarakon) a legrettenetesebb látlelet, amit a kádárizmusról mostanában olvastam, a részletekben rossz szagú aljasságok sűrűsödnek és szorongatják az olvasót.
Vajon miért van, hogy a hétköznapi , kicsit proli élet és enteriőr részletezése fogva tartja az embert (nem úgy, mint a Krusovszky-könyvben (https://birdland.blog.hu/2020/10/26/egy_konyv_291), aminek egy része remekmű, egy része meg ilyen ki a faszt érdekel-típusú partikularizmus, amikor nem érti az ember, hogy a lírai én miért részletezi itten az élete érdektelen eseményeit és úgy tűnik, hogy nem minden életanyag alkalmas a megzenésítésre. Itt otthonossá válik a közeg, ismerőssé a szereplők, és alig várod, hogy tovább olvashasd, ritkán adatik meg, hogy az ember alig várja, hogy hazaérjen, és elmerüljön a könyvben, a Karnevállal és a Moszkvai történettel voltam így, melyeket azonnal újra elolvastam, amint befejeztem őket, kezdtem elölről az egészet. Alighanem a megírás módjában kell keresni a varázslat kulcsát, a szöveg végig tónusban van tartva, nem játssza meg magát a lírai én, egyenletes és póztalan stílusban visznek a hátukon mondatok. Felbuzdulva belenéztem Keresztury Dezső önéletrajzába, vallatni lehetne vele, egy ilyen kitűnő bácsi, és a könyve olyan uncsi, totál érdektelen és irreleváns potomságok sora, mint az Egy sofőr sose legyen szerelmes című regény valamelyik Rejtő-könyvben (a regényt a regényben író sofőr izgatottan lesben áll és végre megkérdezi a főhőst, hogy na, olvasta? És milyen? Mire a főhős kínban azt válaszolja, hogy ja, remek, izgalmas, különösen az a rész, amikor a sofőrt felírják, mert szabálytalanul előzött).
Várom a folytatást, addig elleszek valahogy, van új Krasznahorkai, akihez szintén addiktív viszony fűz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.