Birdland

Cselleng az ember, mielőtt a lepukkant Fészekbe bemegy a pintérbélára, ismerem a várost, klasszik urbánus pesti kiskrapek voltam, Jutocsa szerint igazi pesti csibész, és idilli volt gyereknek lenni a Váci utca déli részén, a biztonságos és otthonos városban, és most megállapítom, hogy immár nem lehet, NEM LEHET tengeni-lengeni, mint régen az utcákon, olyan MOCSKOS minden, húgy és hányásfoltok, Sin-city-szerű pofák röfögnek, pedig a város adottságaihoz képest London vagy Párizs túró, az occidentális síksági fővárosokban a monumentális épületek válnak tájjá, megtelítődnek történelemmel és a világon mindenki ismeri őket, de ilyen táji adottságokkal, mint Budapest, Párizs nem rendelkezik, de vége, nincs gazdája, mint az erdőknek, ahová a jó magyarok kiviszik a szemetüket, szemét ország…

Íme, a színház, első pillanattól kezdve, először irónia lengi be a színpadot, aztán a játék átcsap egy őrületes bacchanáliába, a hálás publikum sír a röhögéstől, és azt érzi, hogy igen, jobban értem, amiben élek, jobban értem Magyarországot, miközben nem direkt, tombolóan groteszk és jól dilinyós kavargás őrjöng a színpadon, ez az. Krétakör-fan voltam, láttam vagy féltucat előadást, ez még olyanabb, ilyenkor érzem azt, hogy RÓLAM SZÓL A MESE, ami minden esztétika és színház alapja, ha nem rólad szól a mese, ki a fenét érdekel? Időpazarlás elvont és engem nem érintő intellektuális szenvelgéseket nézni a színpadon, kiváló és jól elemző színészeket látni, amint téves rendezői koncepciókat játszanak végig baromi tehetségesen, pincevakságnak hívják a borászatban azt, amikor a borász nem veszi észre, amit a borfogyasztó igen, hogy hibás a bor, bentről nézve ez nem látszik, ahogy nem látszik például, hogy a tényleg kiváló díva fölöslegesen fárad a távoli és túlhaladott Ibsen-darabbal (Kísértetek).

A disznóvágás, mint metafora először tán Lovasi András Nem érdekel című balladájában tűnik fel (nekem), Turisták bárhol 2003., itt is disznóvágás zajlik a színpadon, folyik a vér, villog a stroboszkóp, szól a mulatós zene, a lakodalmas rock, bazmeg, az előadás megerősít abban, hogy jól látom a dolgot, és hogy ez Magyarország. A disznóvágás, mint metafora, brutális, tényleg hungarikum, melynek fő ereje a mucsai reménytelenség felmutatásában rejlik, és nincs jobb, mint erről egy tomboló bacchanálián keresztül megbizonyosodni. Még húsz évet, ezen túl Pintér Béla-fan vagyok.