”Üzenet? Az a posta” (Fellini?)
Nagy lelkesedés körülöttem Nyomorultak-ügyben, alant összefoglalom, miért csalatkoztam, és miért nem csatlakoztam.
Azért a rendező, Tom Hooper a musical műfajának nem egy tarrbélája. A Nyomorultak abszolúte tömegfogyasztásra szánt cikk, egy pillanatra sem esik a modernitás és eredetiség bűnébe, a zene néha kommersz és üres, az áriák hosszadalmasak, kicsit uncsik, leszarom, mit érez és ad elő Éponine, gondoltam a sötétben vállamat rángatva. Majd azon tűnődtem, hogy ha zsévézsé ilyen szarosan viszi haza Mariust, akkor hazavágja az egész cuccot, mert durwa isten, hogy Cosette egy életre kiábrándul a szarral impregnált Mariusból. Closette. És hogy Javert a Szajna mélyén hevert (ejtsd: zsaveer, eveer).
Semmi humor nincs a filmben, a viccesnek szánt Thénardiere-jelenetek groteszk és szervetlen módon lógnak ki a film kontextusából, ők egy másik darabban játszanak, jeleneteik idétlen stílustörések, nem önironikus kikacsintások.
A végén az égre fohászkodó szent család belefullad a szenteskedő gejlbe, majd ehhez a síró-picsogó jelenethez szabályos vörös farok csatlakozik, amikor ifja-véne elszánt arccal lelkes mozgalmi dalt énekel a barikádon, by the way télleg vörös zászlót lengetve.
Két problémába ütközik az ember: egy, hogy a könnyűzenei közeg alkalmas-e a tragikus, mint olyan közvetítésére általában, illetve, hogy mennyire erős konkrétan ez a zenei anyag, a Nyomorultak c. musical zenéje?
Mert a musical könnyűzene, képregényszerű és szinkrón, mint mondjuk a sport, nem a katarzisról szól, ellenkezőleg, funkciója a szórakoztatás, tehát a tragikus kiiktatása, kaland, guminő, musical, a szórakoztató zene szintjére butított opera, a probléma amerikanizálása, a tragikus, mint olyan tömegfogyasztásra alkalmassá tétele. Nem véletlen, hogy a musical közeli rokona a brechti epikus színház a maga songjaival, dalbetétjeivel, mely songok a katarzistól való elidegenítést célozták; a könnyűzenei anyag elidegenít a katarzistól. Ahogy az operett sem alkalmas három dimenziós történetek közlésére, ugyanis nem az a dolga, célja, funkciója - csak ironikusan megfogalmazva alkalmas arra, hogy kilépjen a szórakoztató zene kétdimenziós univerzumából és térmélységre tegyen szert -, úgy a musical is csak akkor szól rólam igazán, ha modern(izált) a szüzséje és a kornak megfelelő zenei nyelven szólal meg. Az 1980-as Nyomorultak zenei nyelve korszerűtlen, nagyon filmzenés volt már születése pillanatában, ne feledjük, hogy a Hair asszem
A nyomorultak (Les Misérables)
színes, feliratos, angol zenés dráma, 157 perc, 2012
rendező: Tom Hooper
író: Claude-Michel Schönberg, Victor Hugo
forgatókönyvíró: Alain Boublil, Jean-Marc Natel, Herbert Kretzmer, James Fenton, William Nicholson
zeneszerző: Claude-Michel Schönberg
operatőr: Danny Cohen
vágó: Chris Dickens
szereplők:
Hugh Jackman (Jean Valjean)
Russel Crowe (Javert)
Anne Hathaway (Fantine)
Amanda Seyfried (Cosette)
Sacha Baron Cohen (Thénardier)
Helena Bonham Carter (Madame Thénardier)
Eddie Redmayne (Marius)
Samantha Barks (Éponine)
Daniel Huttlestone (Gavroche)
Isabelle Allen (a gyermek Cosette)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.