Nem jól csinálják. Nem jól kormányoznak. Nem tudnak kormányozni. Itt egy csomóan ájuldoznak, hogy milyen tehetséges a miniszterelnök úr, hát nem, egy nagy lóf@szt. Az ország a majd’ évtizedes regnálását követően az utolsó előtti Európában (GDP-t és az átlagbért nézve), és ha kivennénk az úniós pénzt, rögtön egy százalékra esne vissza a gazdasági növekedés. Egy dologban vezetünk: ez pedig a rák miatti mortalitás, a százezer lakosra jutó rákban elhunytak számát tekintve az első tíz régióban mind a hét magyarországi régió szerepel, az első négy helyen pedig csak magyar régiókat látunk tündökölni. Azért nem vezetjük be az eurót és azért nem lépünk be az európai ügyészségbe, mert akkor kontrollálhatóvá válnának a dolgok, nem lehetne ennyire önkényesen hatalmaskodni és ilyen tempóban megfosztani a közpénzt közpénz jellegétől, satöbbi satöbbi. Tehetséges a bozótharcban, a politikai játszmákban, a hatalom megszerzésében és bármi áron való megtartásában, kavarja, mint Piszkos Fred a málnaszőrt, na ebben télleg tehetséges, nincs párja az erkölcstelen uszításban és a jövő felelőtlen felélésében csak azért, hogy a hatalmat és a közpénzekhez való hozzáférést megtarthassa és hogy rokonait és üzletfeleit, valamint magát felhizlalhassa, már olyan, minden egy minden órás disznó (egy öregedő transzvesztitára hajazó gázszerelő maszkja mögé bújva).

Nincs olyan nap, hogy ne késne valamelyik vonat, mert a vasút is rész az egészben és jelképe mintegy egyfelől az inkompetenciának, annak, hogy alkalmatlanok kerülnek a vezetésbe, másrészt a munkaerő-hiánynak, ami bizony szintén az ő saruk, nem ám másé, a szlovák átlagbér ezer euró, Pozsony térsége az ötödik leggazdagabb régió Európában, szal lehet ezt jól is csinálni. És a vasút is kemény cég, mint a foci vagy egy műtőasztal, itt nem lehet a végtelenségig hülyéskedni, mint egy olyan puhább cégnél, mint egy iskola vagy egy színpad, ahol nem rögtöni élet-halál kérdésről van szó és nem ilyen feketén-fehéren és élesen jönnek elő a dolgok és nem lepleződik le azonnal, hogy inkompetens, dagadt és korrupt hülyék vezetik az intézményt, idő kell, míg kiderül, és évek, sőt évtizedek kellenek, mire a jóvátehetetlen következmények elkezdenek hatni.

A predikcióm lényege, hogy csak idő kérdése, mikor lesz vonatbaleset, ez szükségszerűen következik a rezsim jellegéből. A dolgok menete az, hogy kimész a pályaudvarra, mindig késik valami, a kallereknek fogalmuk sincs, hogy mi a steisz, abszolúte nem kapsz tájékoztatást, a hangosbeszélő időnként benyögi, hogy kérjük utasaink szíves türelmét és megértését, és mindig, mindig ez van. És ebből következik, hogy a vasúti baleset csak idő kérdése. Quod dixi dixi, id quod erat demonstrandum

ld. még https://24.hu/poszt-itt/2018/02/25/tompa-innet-le-kell-lepni-most/

https://www.youtube.com/watch?v=77g8TFd40J0

Ruben Brandt démonai

Viccesen és velősen foglalta össze a vetítés után a film lényegét Milorad Krstic: azt elhatároztam, hogy életem folyamán készítek egy filmet a művészetről, de nem akartam, hogy unalmas legyen, ezért lett az alapja a krimimese és kellettek bele a pszichológiai problémák. És tényleg: a képrablások gyerekkori kvázi-abúzusokból nőnek ki, amikor a főhős apukája műalkotásokkal bombázta-buzerálta-manipulálta a kisgyereket, hogy majd nagy művész legyen belőle, de csak egy rémálmok gyötörte sizoid pszichiáter lett…   

A film fő ereje nem is a kacifántos storyban van, mely egy csavaros thriller, egy pszichoanalitikus terápia és egy, a művészettörténethez, mint a világ legjobb dolgához intézett szerelmi vallomás, melynek egy utalásokkal gazdagon átszőtt animációs film noir a megjelenési formája (melyet az allúziók sűrűsége miatt miatt érdemes többször végignézni), hanem a képek szépségében és a hanghatásokban, a berobbanó zenékben és az erős, minden részletében kigondolt és újragondolt képi világban, melynek minden eleme a Kristic-mitológia része. Ez a szépség teljesen tudatos törekvés eredménye, Kristic arra törekedett, hogy egyfajta vizuális kategorikus imperatívuszként a film bármely kivágott kockája teljes értékű képként működjön, és ez sikerült is, ami százfős csapatát is dicséri, mely irtóztató munkával színezett-tervezett-fúrt-faragott majd’ három éven át.

A Krstic-mitológia konzekvens és egyedi, évtizedek óta koherens, kialakult formavilága változatlan, az 1995-ben Arany Medvét nyert My baby left me már ezen a formanyelven beszélt, ahogy a 2008-ban megjelent Das Anatomische Theaterben is ugyanezek az ismerős démonok nyüzsögnek. Mert e képi mitológia alapvonása a démoniság: a főhősök, a nők, az állatok és a tárgyak karikaturisztikus, azonnal felismerhető és kicsit nyomasztó formákban, testekben és arcokban jelennek meg egy sötét hátterű világban, egy alapvetően rossz közérzet formálja őket, az az életérzés, melyet a szerző úgy foglalt össze egy Magyar Narancsos interjúban, hogy tkp. mindenhol egyformán rosszul érzem magam (Magyar Narancs 1999.51.). Kicsit picassós főhősei sem szeretik igazán a kaotikus világot, amiben nyüzsögnek, nem könnyen szerethetők maguk sem, ahogy Bosch figuráit sem azért szeretjük, mert szeretetreméltóak. Valahol zseniális ez a koherens mitológia, mert persze a nézőt is hasonló szorongások gyötrik, ha nem hülye, körülnéz és lát, látja az ismét egyre jobban elsötétülő háttér előtt zajló erőszakot és érzi a hideget, a világ hidegségét.

Talán egy dolog nem elég erős, a film vége, vhogy nem hozza a film dinamikáját, ha az a mozzanat lenne a végén mondjuk, hogy kiderül: az üldöző és az üldözött vhol egymás tükörképei, amennyiben tkp testvérek, az lehet, hogy dramaturgiailag erősebb lenne? Amúgy a Ruben Brandt, the Collector nagy dobás, Krstic eddigi életművének méltó foglalata.

https://www.youtube.com/watch?v=OWI9KvPaOEE

"A dzsentri és a proli mindig más pénzéből él." (Nádas Péter)

Ahogy visszamenőleges törvényekkel meg kormányrendeletekkel kormányoznak, valahogy úgy kéne visszamenőleges abortusszal megakadályozni, hogy a miniszterelnök úr a világra jöjjön - mondja a taxisbácsi durván.

Őrült gyűlölet hullámzik az utcán, teszi hozzá, élő emberrel nem találkozol, aki a Fideszre szavazott volna, csak a lekenyerezettek, a kisfalvak lakói, a nyuggerek és a határokon túliak szerelmesek bele, mint a szektások a vezérükbe. Azért épít annyi stadiont meg fociakadémiát a határon túliaknak a csüngőhasú, mondja a taxisbácsi, mert a kisebbségi magyarok jogos sérelemként őrzik trianoni elszakíttatásukat és a monarchia illiberális komcsi utódállamainak kegyetlen elnyomását, ezt a jogos sérelmüket és fájdalmukat használja ki és ezzel él vissza okosan a főminiszter.  A határon túliak és az agyonpénzelt egyházak mellett mohó, korrupt és cinikus udvaroncai, a lekenyerezett lojálisok, akik jól jártak a NERrel, és a megtévesztett, iskolázatlan és kiszolgáltatott rétegek az ő fő támaszai, szó nincs arról, hogy megint rájuk szavazott volna az ország kétharmada, a támogatók aránya kevesebb, mint a szavazók fele, kevesebb voksot kaptak, mint az ellenzék, bár most fél téglával verik a mellüket, hogy kétharmad az kétharmad, csak ugye addig szerelgették a választási törvényt, amíg a félből kétharmadot csináltak, tehát ismét egy kisebbség oktrojált diktatúrájában élünk. És íme, megvalósították az ország cselédfalusi harmadának örök álmát, és létrehozták nem a munkás-paraszt hatalmat, hanem a büdös paraszt-hatalmat, nem a proletárdiktatúrát, hanem a prolik diktatúráját, mely megvalósítja a cselédfalu és a különítményes mentalitás koalícióját, a kriptonyilasok meg gyökértelen kultúra nélküliek, parvenük és a prolik regnálását, akik von haus aus a szotyizást meg a focit hozták latinos műveltség gyanánt.

Most ezek a mohó cinikusok alkotják a vezér körüli udvaronc, lakáj- és kutyahad belső körét, egyik felük tehát dzsentri és különítményes ősökkel büszkélkedhet, másik felük a falu széléről az MSZMP segítségével felkapaszkodó, majd kellő időben (a téeszföldet, székházat) privatizáló volt elvtársak neofarok kultúráját apportálja az országot lenyúló vállalkozásba, amit úgy hívnak, hogy FIDESZ. Vadász kollégám száz év után letette a puskát, holott elképzelhetetlennek tűnt, hogy ő abbahagyja a vadászatot, de a vadásztársaságban annyi lett a hozzá nem értő, brutális parvenü, aki nem tiszteli az állatot, nem ismeri a vadászat rituáléit és nem tud lőni, hogy akkor, amikor legutóbb hajszál híján őt is majdnem lepuffantotta egy ilyen újgazdag jóllakottnapközis köldökszösz, úgy érezte, hogy nincs tovább.

Most a maradék autonómiák felszámolása zajlik, a kultúra és a tudomány gleichschaltolása, egyformásítása, ami a gyűlöletpropagandával és a médiamonopóliummal rendet teremt belül, míg a főminiszter kívül az országnak a keleti béketáborba való tereléséből és a szélsőjobbal meg a nyíltan fasiszta erőkkel való kokettálásból remél erőt meríteni. Arra használja az egyszeri történelmi lehetőséget, ami immár soha nem fog visszatérni, az Európához való csatlakozást, hogy a beáradó úniós pénztengerből a kis családját és a kriptonyilas sleppjét tőkésítse fel ahelyett, hogy felépítene egy vidám és virágzó európai országot, ahol nem a megosztottság, hanem a kiegyezés formálja a nemzeti közösséget. És sajnos abban a globális hitvitában, ami a nemzeti alapú, illetve a nemzetközi szervezetek kooperációjára alapozó világrend között zajlik, megint a rossz oldalra áll, mint a kormányzó ellentengernagy, majd népünk bölcs bőrfejű vezére vagy a gulyáskommunizmus ugyancsak proli pártfőtitkára, megint a vesztesek között leszünk, mondom a taxisbácsinak, aki erre búcsúzóul úgy reagál, hogy az ország első embere megint a f@llosz rosszabbik végére állította az országot, és nem ő fog nagyot nyelni, hanem mi. 

Két dolgot nem lehet elégszer ismételni: ceterum censeo, a Fideszre nem a választók kétharmada szavazott, hanem kevesebb, mint a fele, ők buherálták meg úgy a választási rendszert, hogy ebből kétharmad legyen, tehát minden erre való hivatkozás bayerság (a. m. ócska, gusztustalan hazugság). A másik, hogy a Sargentini-jelentés nem a magyarok, hanem a kormány ellen irányult, minden ezzel ellentétes állítás hollikság (álszent, pofátlan hazudozás).

Olvasok, mert olvasni jó, az alábbiakban Umberto Eco Öt írás az erkölcsről című szövegéből idézgetek. Eco (visszhang) itt (ecco) sorra veszi az illiberalizmus ismérveit, bár nem ezt a kifejezést használja, majd a végén kibököm, hogy minek a tulajdonságait leltározza 1997-ben megjelent esszéjében. Mik jellemzik a mindenkori önkényuralmat?

A tradicionalizmus, az okkult (szkíta, rovásírásos, türk és hun) múlt kultusza, egyszersmind a modernizmus és a felvilágosodás elutasítása, lásd Kásler dumáit, a kultúra és a kritikus magatartás üldözése, lásd az ellenzéki sajtó megsemmisítését és lojális pártkutyák kezére játszását, a véleménykülönbség árulás, ráadásul a másság jele, ezért az eszme terjeszkedésének eszköze a másság, a betolakodókkal szembeni félelem felnövelése, lásd migráns-kampány és a rasszizmus újra legitim közbeszéddé tétele, ami már napi szinten vezet atrocitásokhoz, niggerezéshez, migránsozáshoz, sőt fizikai erőszakhoz. A nacionalizmus, a nemzeti összetartozás érzésével való visszaélés, ami szükségképp’ igényli az ellenségképet, lásd Soros és a menekültek, mindig (lehetőleg nemzetközi) összeesküvés vizionálása, aminek hajtóereje az idegengyűlölet. A követőknek érezniük kell a fenyegetettséget. Az élet permanens harc, ami egy végső megoldásban győz, és hozza el az aranykort, amiben nincsenek rothadt parlamentáris kormányok.

Well, persze nem illiberalizmusnak nevezi Eco ezeknek a tulajdonságoknak az együttesét, hanem fasizmusnak, sőt mindenkori ősfasizmusnak, ami jelen van, ahogy ezt mi ismét tapasztalhatjuk az óvodától a parlamentig, „ismét egy kísértet, ami bejárja Európát”. Well, ez ellen lépett fel az únió, ezért esett pofára a csüngőhasú, legalább. 

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház stúdió-előadása

Jobb sorsra érdemes színészek tették bele a szívüket-lelküket Sediánszky Nóra Carmen-verziójának nyíregyházi előadásába, tipikusan az az eset, amikor a rendezői-írói önkényt (mindkét funkciót Sediánszky jegyzi) korrektül megvalósító színészi munka felülmúlja a szüzsét és a látásmódot.

Kosik Anita szédületes jelenség, bár a züllött, titokzatos vonzóerőt, ami magyarázná Don José vonzalmát, mintha nem érezné az ember, színes Szegezdi Róbert szikár Carlosa (Garciája), a három grácia vagy vészbanya (Széles Zita, Horváth Réka és Munkácsi Anita) is jobb sorsra érdemes tehetséggel hozza a figurát, ami nem egyszerű, mert nincs figurájuk, nem élő emberi lényeket kell megjeleníteniük, hanem papírmasé díszletfigurákat, személyiség nélküli narrátorokat, sokszor érthetetlen pantomim kíséretében.

Rendre ugyanis stilizált balettszerűséggel él a rendező, ami elidegenítő és valahogy alapvetően és intenzíven és borzalmasan amatőr. Olyan kezdős stúdiósok szintjén mozgó narrációs és mozgásos megoldásokkal támogatja meg a cselekményt, amilyet ritkán látni manapság, szabályos lila, amatőr művészkedésnek látszik az előadás, amit súlyosbítanak a songok. Ugyanis rendre meglehetősen hosszú dalok tagolják az előadást, sajnos spanyolul. Mármost a magyar nézőtéren aligha vannak túlreprezentálva a spanyolosok, így eleve per definitionem elidegenítőek a spanyol szövegű dalok, melyek, ismétlem, néha álomba ringatóan hosszasan és öncélúan szólnak. Néha, a színészek személyiségének köszönhetően ütnek, a második rész entrée-jában Kosik úgy néz ki, mint egy istennő, az ember megáll a növésben, olyan erős hatást kelt, de hát ez nem segít a dolgon, többet érdemelne, minthogy egy bölcsész kedvére kísérletezgessen a tehetségével egy állami színpadon.

És kínosan töri a fejét a néző, hogy mindez mire jó? Mennyiben szól rólam a mese? Mennyire tudom magamra vonatkoztatni, mi értelme a merimée-i szöveg újraértelmezésének, a szerelemről meg tudok-e valami újat, megráz-e az előadás, sírok-e-nevetek-e, megérint-e a dolog modernsége, mindez mire jó? Lehet kimetszeni egy múltbéli műalkotás szeletét és csinálni belőle valami érvényeset, kapásból Stoppard Rosencrantz és Guildenstern-je jut eszünkbe, de hát ez itt nem sikerült. Vagy a mi készülékünkben van a hiba, amikor valami frisset és bensőnket fölforgatót várunk, és úgy érezzük tehát: amatőr és távoli és lilás, és művészkedős és nem hiteles szitukból és élő karakterekből álló előadást kapunk.

Meghalt apu.

Anyu fekszik a szobában,

mindig a tévét nézi.

A tévében meccs megy.

Anyut

sosem érdekelték a meccsek.

Kezében bűvös kocka, nézi.

Mintáit nem érti.

Azért jöttem be a kertből,

mert van ez a húker, a tekszasi.

A műsorújságba’

be van karikázva

a Bud Spencer van bekarikázva

a műsorújságba’.

Mindig felöltözöm,

hogy jól nézzek ki, rendesen,

a boltba hogyha elmegyek,

a kalapomat is felteszem,

mit szólnak majd az emberek,

és siker kisér a Fő utcán bizony,

kacéran mondja szinte ezt.

Az utca csúf, alig lakott,

rég nincs már senki-semmi ott

sivár a sáros táj s halott. 

Csak az tudja, aki benne van.

A nappallal nincs semmi baj.

De az éjjel végtelen, és amikor a csend csobog,

mindíg Apu beszél velem.   

Nézd a régi képeket, hogy lásd: ki voltam én.

(Emelni kéne fel,

a fénybe, égbe, kékbe,

mindent megtenni érte - )

Anyu fekszik a szobában,

mindig a tévét nézi.

A tévében meccs megy.

Anyut

sosem érdekelték a meccsek.

Kezében bűvös kocka, nézi.

Mintáit nem érti.

Eltelt az élet, s a lehulló évek alatt

mitsem haladt,

meghal nemsokára, és úgy fog elmenni végleg,

hogy nem sikerült kirakni

csak az egyik oldalt, a kéket.

2018 

Uszkve ezer éve nem voltunk tüntin.

És most megint azt érezte az ember, amit az unokatestvér-találkozókon: hogy rokonok, a véreim között vagyok, biztonságban érzem magam és lelkesedem. Ez a rokonságom most a bús pesti nép, mely btw eredendően nem bús, sőt, vicces, okos és nagyon konkrétan, jól meghatározhatóan szabadelvű, azaz liberális, legalábbis elfogadja a liberális minimumot, ami az egyén tiszteletét, a szabad piacot, az állam háttérbe szorítását, az állam és egyház szétválasztását, a hatalmak megosztását és a sokszínűséget jelenti, márpedig a szín a szabadság szinonímája, a liberalizmus lényege, mely a pluralizmuson nyugszik, „a liberalizmus logikája a demokráciához vezet a törvény előtti egyenlőség princípiumán keresztül. De ahhoz, hogy a demokrácia tényleges legyen, szükségesek az egyéni és kollektív szabadságjogok.” (Raymond Aron). És egy nem-antiszemita, nem kirekesztő, toleráns és morális mentalitást, ami rühelli az autoriter nézőpontot, mint a kukorica-gölődint.

Már tajtékzottam egyet pár éve, a pusztába kiáltva a szót, egy Illyés-idézeten, mely jól kifejezi a népiek és a magukat annak füllentők Budapest-képét. A hatvanas évekbeli naplójában olvasható, hogy Budapest olyan, mint egy színes léggömb, lazán oda van kötözve az ország kosarához, nem e kéne e levágni róla? Anyádat, gondolom most is. A rurális és a posztdzsentri vidék mindig is idegenkedett a főváros kozmopolitizmusától, és ma is Budapestnek van a legnagyobb Európa-közelsége. Ezt lehetett kortyolni a március idusán rendezett ironikus tüntetésen, ahol minden az ellenkezőjét jelentette annak, amit mondtak: éltették a cenzúrát meg putyint, kiálltak a nők politizálása ellen, olyan feliratok voltak, hogy je suis rénszarvas és királlyá kiáltották ki a miniszterelnököt. És meghökkentően sokan voltak, voltunk, meccsjáró koromból szektornyira becsültem a tömeget, és olyasmit éreztem tehát, mint a rendszerváltás körül, a négyigenes népszavazáson vagy az első szabad választáson kampányolva: reményt, vidámságot és tavaszt, hogy ez az én közegem, ez az én Budapestem. Ez volt a levegőben, és érezni lehetett, hogy az erő velünk van (ami erőt és vidámságot nem lehetett érezni a Fővám réti balos tüntin.) És színek lobogtak, elöl egy gondosan buherált, láthatóan low budget-ből készült hatalmas zöld békát vittek röhejes jelmezekbe öltözött fiatalok. Megrázó volt hallgatni a Roxette Listen to your heart-ját, amivel az akkor még friss Fidesz kampányolt majd’ három évtizede, és ugyanazt a humort lehetett tapasztalni, mint ami akkor egyedüliként a Fideszt jellemezte a pártok közül a markáns liberalizmusa mellett. Amiről aztán hamar kiderült, hogy csak jelmez volt, mert akkor az volt kapós a politikai piacon, mint ma a populista nacionalizmus, legalábbis ezen a tájon, itt, Európa félperifériáján. És színes zászlók lengtek, színek lobogtak a szürke, hűs esőben, egy szivárványszínű zászló is, színek, amiket az első miniszter úr úgy utál.

Ritkán hallani ilyen brutális nyíltsággal megnyilatkozni politikust, mint a miniszterelnök urat, amikor fenyegetőzik, vagy amikor azt tartotta fontosnak mondani, hogy a sokszínűség nem érték, ki kell mondani: nem akarunk sokszínűek lenni. Ritka, hogy valaki ilyen merészen ekkora hülyeséget mondjon. Hitet tenni a színek ellenében annyit tesz, mint hitet tenni a szolgaság és az erőszak mellett, és egyenes az íve azoknak a dumáknak, amelyek a centrális erőteret, az illiberális államot és színellenes, színtelen üzeneteket tartalmazták. Ezek a mondatok, melyekben a miniszterelnök deklarálja, hogy igenis, ő a szürkék hegedőse szeretne lenni, a demokrácia tagadását jelentik és olyanok, mintha valaki mondjuk a pedofíliát magasztalná.

https://444.hu/2018/03/16/sokan-voltak-jot-kacagtak-de-nem-nagyon-hisznek-a-kormanyvaltasban