Birdland

Színház a kisvárosban

Jó kis színház jött a kisvárosba, és jó kis és nagy komédiások komédiáztak bővérűen a szürke, csúnya, tovább nem egyszerűsíthető, funkcionális kulisszák között a minap. Telt ház volt, a hálás kisvárosi közönség tényleg szomjas a jó dolgokra, és ez tényleg jó előadás volt, nem afféle idült hakni egy vidéki ország vidéki színházában, amin részvétet keltő tehetségtelenek keresnek némi aprópénzt, akik, mire összeitták az arcukat, elfelejtettek szöveget tanulni. A főhősnő hiteles, friss, hibátlan, mint egy szőlőfürt, nem vall szégyent a világsztár filmszínésznőhöz hasonlítva sem, akinek ez a darab volt az első galaktikus sikere éónokkal ezelőtt (már láttam ilyet, amikor Vass Éva és Gábor Miklós játszotta a Nem félünk a farkastólt, és hát semmivel sem voltak rosszabbak, mint a feketefehér filmes félistenek). A főhős is hiteles és szimpatikus és egy pillanatra sem ment le kutyába vagy ripizett a kisvárosi művház színpadán. Ezzel jeleztük is a problémánkat.

Mert annak az utálatos mondásnak a szellemében, hogy a közönséget nem lehet eléggé alábecsülni, van, aki lemegy kutyába és van, aki ripizik kicsit. Mintha nem bíznának sem magukban, sem a kisvárosi közönségben. Túltengenek a meghökkentően közönséges altesti poénok, az üzekedésre utaló csípőmozdulatok, a szexista gesztusok, és minden esetben kilógnak a darab szövetéből. Hőn remélem, ezek a poénok nem a rendezői koncepció részei, hanem a kishitű kollégák biztosra menő rögtönzései, mint amikor egy gyerekdarab zajongásra hajlamos közönségét akarja az ember valami kulisszahasogató ripizéssel lekötni a Bartók gyermekszínházban. Mintha még a csapat tán legnagyobb sztárja is kicsit túl rikító színeket villantott volna néha, fölöslegesen, mert akkora bohóc, a legszebb értelemben, hogy minden színre lépésével megbillent a kisvárosi művház színpada.

A darab a Római vakáció, a tündér főhősnő Zsigmond Emőke, sokat köszönhetünk még majd neki, midőn ’96-ben Ónodi Esztert láttam mint fh-t a Szeget szeggelben, akkor láttam ilyet: feltűnő, szép, dinamikus, egységes, nem pózol, hitelesen tiszta, oltári tehetséges színésznő komoly mozgáskultúrával. A szimpi és hiteles főhős Fekete Ernő, ők ketten tehát egy pillanatra sem közönségesek, nem úgy, mint az ugyancsak nagyon tehetséges, színes és szórakoztató Nagy Dániel Viktor, akinek nem kéne ennyi dugós poént elpukkantania, épp’ elég jó anélkül is, született komédiás, mint Cseh Judit, aki született humorbánya, besírtam a dolgain. A díva, a csapat tán legnagyobb sztárja, aki néha mintha ugyancsak  megengedne egy-két olyan olcsóbb hangsúlyt, amilyet nem kéne, Hernádi Juci, ez az őrületesen jó fej és nagy színésznő, akinek láttán Federico is megnyalná a tíz ujját, és nem csak az alakja, hanem a humora miatt is, nemcsak a melizmája, hanem a karizmája okán is. Szal jó kis előadás az Orlai Produkció Római vakációja, ezeket a csúf foltokat leszámítva.

 Madách Imre Művelődési Központ, VÁC

legközelebbi előadások Pesten:

• BELVÁROSI SZÍNHÁZ

2016.01.09 (19:00)

• BELVÁROSI SZÍNHÁZ

2016.02.26 (19:00)

Az ünnepek alatt volt szerencsém rátévedni az egyik rémhírtévére, melyen Demján úr adta elő a nézeteit. Megvilágosodtam: az első miniszter úr Demján úrból szívta magába a nézetkéit.

A neves nagyvállalkozó egy az egybe’ azokat a tételeket adta elő, amiket az első miniszter úr szokott felbüfizni: a termelés az első, ne vessük meg a szakmunkást úgy, ahogy az ilyen színészeket és hasonlókat megvetjük, nem kellenek annyi filozófusok, Európának annyi, harminc év múlva Marokkó ésvagy Mali szintjén fog állni, ha nem jön ide 200 millió bevándorló, satöbbsatöbb.

Miből is egy dolog biztosan látszik: az amúgy kiváló nagyvállalkozó, aki önerőből csinálta meg magát (a nagy semmiből, erdélyi szegény magyarörmény zabigyerekből vált hiteles és sikeres üzletemberré) teoretikusnak nem ugyanolyan kiváló, mint nagyvállalkozónak. Más szóval, fájdalmasan súlyos marhaságokat beszél (a modern Európa nem nézi le a szakmunkást, csak éppen a termelésből a szolgáltatás, a tercier szektor felé fejlődik, ha egy sínt lerakunk, oda nem kell még egy, a szolgáltatás színvonalát kell emelni a vonaton, másrészt az európai kapitalizmus nyitott, kompetitív és flexibilis világ, mely alkalmazkodni fog ehhez a kihíváshoz is, még ha veszít is globális súlyából, a szabadság nagyon kellemes helye lesz mindig, kellemesebb, mint bármely, a szolgaságra építő, falusi fociöltözőszagú autoriter világverzió).

A mi kis mucsai első miniszterünk istenként tekint a nagyvállalkozóra, aki valóban hiteles sikerember, mert sikere konfirmálja nézeteit, hát nem. Ahogy jeles elméleti emberből csapnivaló gyakorlati politikus lesz (ld. a nagyon Balog minisztert), úgy a jeles üzletembert nem elméletei (és jó ízlése) miatt szeretjük. Imígyen találkozik és interferál a gyatra politikus és a gyatra teoretikus a Kárpát-medanszéi boncasztalon.    

”Üzenet? Az a posta” (Fellini?)

Nagy lelkesedés körülöttem Nyomorultak-ügyben, alant összefoglalom, miért csalatkoztam, és miért nem csatlakoztam.  

Azért a rendező, Tom Hooper a musical műfajának nem egy tarrbélája. A Nyomorultak abszolúte tömegfogyasztásra szánt cikk, egy pillanatra sem esik a modernitás és eredetiség bűnébe, a zene néha kommersz és üres, az áriák hosszadalmasak, kicsit uncsik, leszarom, mit érez és ad elő Éponine, gondoltam a sötétben vállamat rángatva. Majd azon tűnődtem, hogy ha zsévézsé ilyen szarosan viszi haza Mariust, akkor hazavágja az egész cuccot, mert durwa isten, hogy Cosette egy életre kiábrándul a szarral impregnált Mariusból. Closette. És hogy Javert a Szajna mélyén hevert (ejtsd: zsaveer, eveer).

Semmi humor nincs a filmben, a viccesnek szánt Thénardiere-jelenetek groteszk és szervetlen módon lógnak ki a film kontextusából, ők egy másik darabban játszanak, jeleneteik idétlen stílustörések, nem önironikus kikacsintások.

A végén az égre fohászkodó szent család belefullad a szenteskedő gejlbe, majd ehhez a síró-picsogó jelenethez szabályos vörös farok csatlakozik, amikor ifja-véne elszánt arccal lelkes mozgalmi dalt énekel a barikádon, by the way télleg vörös zászlót lengetve. 

Két problémába ütközik az ember: egy, hogy a könnyűzenei közeg alkalmas-e a tragikus, mint olyan közvetítésére általában, illetve, hogy mennyire erős konkrétan ez a zenei anyag, a Nyomorultak c. musical zenéje?

Mert a musical könnyűzene, képregényszerű és szinkrón, mint mondjuk a sport, nem a katarzisról szól, ellenkezőleg, funkciója a szórakoztatás, tehát a tragikus kiiktatása, kaland, guminő, musical, a szórakoztató zene szintjére butított opera, a probléma amerikanizálása, a tragikus, mint olyan tömegfogyasztásra alkalmassá tétele. Nem véletlen, hogy a musical közeli rokona a brechti epikus színház a maga songjaival, dalbetétjeivel, mely songok a katarzistól való elidegenítést célozták; a könnyűzenei anyag elidegenít a katarzistól. Ahogy az operett sem alkalmas három dimenziós történetek közlésére, ugyanis nem az a dolga, célja, funkciója - csak ironikusan megfogalmazva alkalmas arra, hogy kilépjen a szórakoztató zene kétdimenziós univerzumából és térmélységre tegyen szert -, úgy a musical is csak akkor szól rólam igazán, ha modern(izált) a szüzséje és a kornak megfelelő zenei nyelven szólal meg. Az 1980-as Nyomorultak zenei nyelve korszerűtlen, nagyon filmzenés volt már születése pillanatában, ne feledjük, hogy a Hair asszem 1967, a Jézus Krisztus Szupersztár 1971, és ezerszer inkább szinkronban voltak a korukkal, mint ez a képeskönyv. Egyfelől, mert ott a rock volt a jelentés hordozója, ami sokkal inkább volt a kor zenei nyelve, mint ez a kései romantikát a filmzene kommercialitásába oldó szimfonikus könnyűzene, másfelől a Nyomorultak egyszerűen nem elég erős zenei anyag, nincs meg az az elementáris talentum és őszinteség benne, mint a West Side Storyban, a Cabaret-ban, vagy akár a Cherbourgi esernyőkben.  

A nyomorultak (Les Misérables)
színes, feliratos, angol zenés dráma, 157 perc, 2012

rendező: Tom Hooper
író: Claude-Michel Schönberg, Victor Hugo
forgatókönyvíró: Alain Boublil, Jean-Marc Natel, Herbert Kretzmer, James Fenton, William Nicholson
zeneszerző: Claude-Michel Schönberg
operatőr: Danny Cohen
vágó: Chris Dickens

szereplők:
Hugh Jackman (Jean Valjean)
Russel Crowe (Javert)
Anne Hathaway (Fantine)
Amanda Seyfried (Cosette)
Sacha Baron Cohen (Thénardier)
Helena Bonham Carter (Madame Thénardier)
Eddie Redmayne (Marius)
Samantha Barks (Éponine)
Daniel Huttlestone (Gavroche)
Isabelle Allen (a gyermek Cosette)

Az milyen, hogy szilveszterkor a keresztény-keresztyén jó elvtársak végül az Always Look On The Bright Side Of The Life-ot éneklik a köztévében?

Pesti flash

A zúgó élet partján álltam, relatíve, megjött az eső, szelek szárnyán, bemenekültem a neves sarokházba, hol hajdan bordó bársony borította presszó plüsspárnáin üldögélhettél napszám, valahogy végtelenbe vesző bársonyfüggönyök mögött, nem véletlen, hogy itt forgatták a világ legjobb leszbikus filmjét annó, annó.  Most profi new style vendéglő, fókuszpont, pókuszfont, „jövök, csak megnyitom az ojszterbárt”, mondja az ismerős, őszbe csavarodó sommelier. És ott táncol előttem a hajdani balettisten, imádtam, trottyos bluejeansban, félrészegen, kusza, penészes hajjal, Béjart ha látná, most szakított a falusi focistától egy kosár pénzt, mert az ország csapatkapitánya úgy emlékezett, hogy ő, a hajdani balettisten, még él. Hogy egy ilyen izé, ismert, külföldi sztár, mint a Cézanne, aki ugyan nincs olyan, mint a Messi, de legalább lássák, hogy a gazdasági csodacsatár nemcsak a focihoz ért. (De.)

(kuríros)

Volt a kádárista kabaréban egy ügyes, szellemes és sikeres monológ, Szilágyi György írta, az volt a címe, hogy Hanyas vagy? 28-as? Mi félszavakból megértjük egymást, mindenkit túléltünk, itt élned, halnod kell. E kétes, mert a fennállót apologizáló, gennyesen nosztalgiázó, szokásosan szervilis-szilágyis szöveget parodizálta asszem Vajda Albert a Szabad Európa Rádióban: Hanyas vagy, vizesnyolcas? Mi félszavakból megértjük egymást, mi mindenkit kiszolgáltunk.

Ez a szöveg jutott eszembe Jásdi István borász préselte irományt olvasván (Origo, komment.hu, október 29., Hatvannyolcasok).

A mi hatvannyolcasaink, mindenféle munkásőrök és párttitkárok gyerekei, a nyugati fogyasztói társadalommal szemben tüntettek, összekacsintva a belügyesekkel, a hülyegyerekek.

Régi sugalmazás ez, a kutya logikája, aki gyűlöli a farkast, mert annak volt mersze megharapni az etető tenyeret, míg a magunkfajta polgárgyerekek múzeumigazgatóként, vendéglátóipari főkutyaként, osztályvezetőként, MSZMP-tagként belülről bomlasztották a rendszert. Ez a logika azzal igyekszik hitelteleníteni a Kádár-rezsimmel nyíltan szembeforduló hatvannyolcasokat, hogy apákésfiúkozik egy jót. Mintha nem lenne megérthető, ha valaki a háború után a baloldalhoz menekül, lévén, hogy a jobboldalról bevagonírozták és elemésztették a kishúgát, a szüleit és a nagyszüleit, majd azért fordul nyíltan szembe a baloldallal és tüntet (az akkori) pártállam ellen, mert csalódik benne. A mi hatvannyolcasaink akkor még együtt menekültek a gumibotok elől a később jobbra ébredő mai első miniszterrel együtt (by the way, mely prime minister papája is afféle pártkutyus volt, ha már). Hogy miért hatvannyolcasok? Mert a félművelt falusi focista (ld. itt lentebb: A falusi focista fél) Európát hatvannyolcasnak, azaz baloldali liberálisnak füllenti, ezért nyomják Krahácsot, nem másért.   

 Linolea

Miért nem fog sikerülni Magyarország modernizációja?

• Például, mert nincs meg a modernizáció szociológiai fedezete, az a társadalmi közép, polgárság, aki új reformkori nemzedékként elsodorná az aktuális szoft-pártállamot. A létezett oktrojált baloldal kapott egy történelmi lehetőséget az elmúltnyócévvel, és lám, ennyi tellett tőlük. Bámulatosan tehetségtelenek voltak, visszaütött a kontraszelekció, előjött a hátulütő (…), a liberális hab a tortán pedig, az a polgári izé, amit a honi liberalizmus képvisel, örök minoritás itt, ahogy a mérsékelt posztúriközéposztályi konzervatív polgári közép is, pártjaik már ki is hullottak az országgyűlésből, ahol nem polgári: kádárista kispolgári gyűjtőpártok hangicsálnak, az egyik a proli, a másik a dzsentri utódja, közös bennük, hogy mindkettő a más pénzéből él (Nádas P.). A koalíció nászának gyümölcse a nyilas jegyében született nácipárt, mely álmodozva arra gondol, hogy Ó, ha gyilkolni szabadna újra,/csámcsogva, hersegve szívnák a vért. A regnáló tesis elit tagjai a diktatúra unokái, mondta tán épp’ az a pohos bolsevik népfrontharcos, a magyar Gorbacsov, aki most ott zsírzik a jobb oldalon, méltó képviselőjeként az állam csecsén csüngő, ugyanakkor az államot ellenségének tekintő, bizalmatlan, a bellum omnium contra omnes állapotában élő, a versenytől, az idegentől, a fogyatékostól félő, antiszolidáris, ortodox normákat követő, nyelvet nem beszélő honfitársak domináns részhalmazának.  

• Itt lett volna a nagy lehetőség az új kiegyezésre, hídemberré válni, nem lábjegyzetté, túllátni a felcsúti falusi fociöltöző eseményhorizontján, hát nem sikerült. Mert a falusi focista fél. Még egyszer nem akar egyedül hokizni a félhomályban (egy urban legend szerint a ’94-es fiaskó után egyedül nézte a hokivébét az emeleten), ezért veszi körül magát pretoriánusokkal, oldja ki a fékeket, súlytalanítja el az ellensúlyokat, gyűlöli úgy az úniót, mint az egyetlen féket és ellensúlyt, ami e félperiférikus puha pártállam kiépítésében gátolja. Álma a pálya, ahová csak egy csapat fut ki. Ezért rakja tele kontraszelektált klónokkal a hivatali és bírói székeket, az államelnökit is, és ezért hizlalja a saját kis parvenüburzsoáziáját és lakájmédiáját, cseréli le a tanári kart, gleichschaltolja még a tévémacit is. A mindent vivő felsőközéposztály, a budai dzsippesek és a narancsbárók, szalonantiszemiták és gójmotorosok persze köszi szépen, jól vannak és jól is lesznek. Van ugyan egy kis latin-amerikai stichje annak, ahogy polarizálódik a társadalom és egy kis balkáni bűze is annak, ahogy korrumpálódik, de sebaj. Ez az igazi hungarikum, a balkáni-latin küvé, a magyar csoda, a felénk jövő jövő, mely elkezdődött. Kár, hogy pont ez ellenkezőjét csinálja annak az opciónak, amit a történelem kínált: a kiegyezésre kellett vón bazírozni a rendszerváltás reformját, nem a megosztás véglegesítésére.

• Merre tart hát kompország? A brain-drain folytatódik, a társadalom képét meghatározza az elöregedés, a népességfogyás, a gazdaság évtizedes stagnálása, a verbális hidegháború, a polarizálódás és a mértani haladvány mentén növekvő, kezeletlen etnoszociális katasztrófa jelensége, ez népgazdaságunk legdinamikusabban fejlődő ágazata. A dilemmák hasonlóak voltak már vagy egy évszázada is, lásd Adyt, Magyarország aranykorában (leszámítva az örök alsó harmadnyi lecsúszó és az örök alsó tizednyi underclass nyomorát, de ő nem számít, mert az underclass nem szavazó, nini, mintha ez az egyharmadországság átívelné a gengszterváltásokat). És mit fog csinálni, ha megbukik? Amit ellenzékben: totális obstrukcióval fogja destabilizálni az államot, immár a kiépített és bebetonozott árnyékstruktúrákra támaszkodva a tévémacitól az iskolaigazgatón és a bíróságokon át a szóvivői szőke nőig és a gyomorbajos mosolyú pártállamfőig. Ezért nem fog sikerülni tehát Magyarország modernizációja és ezért mondhatjuk azt, hogy Magyarország nem lesz, hanem volt.